2014.06.20.

az éjjel annyi hülyeséget összeálmodtam, hogy egy nagy katyvasz az egész...
éjfél előtt ágyba bújta, forgolódtam,
majd hajnali 4-kor felkeltem, hogy felcsörgessem barnáékat,
nehogy elaludjanak...
aztán meg persze nem tudtam visszaaludni,
és amikor mégis, akkor meg már kelni kellett.
az egész napom ásításból állt.
olyan ásításokból, amitől a könnyed is kicsordul...
és a tükörben egy zombi néz velem szemben...
vazz 
a párod egy zombi,
én figyelmeztetlek...
:)

hajnali nem tudok elaludni forgolódásom egyetlen pozitívuma,
hogy szétfilozófáltam az agyam...
az irányításról, elengedésről...
mármint anyai szemmel...
pl. hogy ha akarod, ha nem, amikor szülővé válsz,
irányítani kényszerülsz.
hogy ezt saját belsőd csináltatja veled, vagy a baba irányít,
mindegy is.
saját belső békéd okán, de irányítani kezded nemcsak a magad életét, (ebben azért nem vok biztos)
de a kölködét is...
és amikor a gyerek elkezd önálló személyiség lenni,
amikor először hökkensz, hogy cseppet sem idilli a valóság,
a benned élő képpel szemben a gyerekeddel kapcsolatban,
van aki elfogadja, van aki inkább megpróbálja a átformálni...
de mindenképpen reagálnod kell rá...
talán, ez az irányítás kényszer, vágy vagy lehetőség, az ami 
kezd kicsúszni az ember kezéből, amikor kamaszodni kezd a kölke...
és van aki ezt nem engedi és harcol, vagy teljesen elnyomja a gyereket
és van aki finoman, lépésről lépésre enged a pórázon,
meg még fene tudja hányféle változat, út... lehetőség...

tegnap halálra voltam rémülve,
hogy barna elmegy...
és hajnalban rá kellett döbbennem,
nem zavar, hogy elmegy, inkább az, 
hogy semmilyen irányítós szerepem nincs többé az életében (ez persze ,ár jó pár éve így van)
és most már örökkön vendég lesz nálam az elsőszülöttem...
figyeltem ezt a 10 napot, mit csinál, hova megy, mit reagál,  miről beszélgetünk...
és teljesen igazam van...
hiába az érzés: mintha soha el sem ment volna...
a kapcsolat elszakíthatatlan kettőnk közt...
de ő saját útját járja...
na, valahogy ez az anyai irányítás elvesztésének százszázalékos tudatossága az ami kurvára fájt...
hogy én is csak vendég leszek az ő életében...
meg persze az egészséges aggódás, hogy ne érje baj, 
nevetős, küzdelmes és boldog élete legyen...
hogy jó emberré váljon...
vagy az maradjon... :)
hogy fogadja el magát, 
mert ha az megvan, akkor másokat is el tud fogadni olyannak amilyenek,
a hibáikkal együtt...

na...
ilyesmikkel forgolódtam el az alvás időt...


miközben jó lett volna a hátadhoz simulni, vagy belegömbölyödni az ölelésedbe...
ah, mennyire hiányzik...
hiányoznak a kis ajándék pillanatok 
hogy mosolyogva ébressz,
hogy megölelj az ölelés kedvért,
hogy rám szólj, ne sajnáljam erre az időt...
hogy táncoljunk egyet zenére, vagy zene nélkül, mosolyogva,
hogy megcsodáld a nyakam ívét, én meg a kezed vonalát...
a hétköznapi kis örömcseppek hiányoznak...
kis beszélgetések, az állandó érintések....


vasárnap 14 hónaposan leszünk...
és a második hetet töltjük távol egymástól...

Megosztás a facebookon