2014.06.24.

a nagyfiam? hazaért és már el is ment...
most épp pilsenben van a barátnőjénél.
jó volt.
az az érzés, hogy ott várod a tömegben a reptéren,
meglátod, és abban a pillanatban egy eddig észre sem vett 
csúnya, fájdalmas, nyomasztó valami felszakad, kiszabadul a lelkedből...
átöleled... és kerek a világ benned... körülötted... 
egymerő napfény a lelked...
semmihez sem fogható. :)

amikor pedig elindul megint világgá,
(bár lassan megszokott lesz)
 tudat, hogy nem tudod, mikor öleled legközelebb, 
ahogy azt sem, hogy hova indul és érkezik... (skócia, vagy új zéland, esetleg nepál?),
valami zsigeri féltés növeszt, meglapul benned, elfoglalja a megszokott helyét.
nem tehetsz mást, 
csendben megáldod minden egyes lépését, amivel távolabb kerül tőled,
és elhiszed, hogy neki így jó...
miközben abban bízol, akkor is menne, ha nem támogatnád,
és hogy az ő élete úgy legyen kerek, ahogy ő elképzeli,
hisz valahogy erre vágyunk a saját életünkkel kapcsolatban is... :)

saját tapasztalatom szerint, 
nehezebb várni valakit, mint elengedni...
tudod, van az az időhatár, amikortól fáj a távolság, 
az érinthetetlenség, elérhetetlenség tudata, érzése.
elkezd lázadni, harcolni ellene a lelked...
a bőröd vágyik a tapintásra, a füled a hangjára, (élőben)
az orrod a szagára... durva, megfejthetetlen dolog,
miért épp akkor és így keletkezik az űr, ami eddig távolság volt,
eztán meg fájdalom...
és ez is hullámzik, elcsitul, felerősödik...
 mindenképpen veled együtt, benned él a hétköznapokban...
jah.
nem leányálom...
és nem anyaálom...
:)

malária. 
angliában tesztelték, kezelték...
itthon semmi gond nem volt belőle.
remélem, később sem fog sunyin visszatérni...
csaba lassan 3 hete németben van.
messzire.
eddig nem volt gond belőle,
mert ugye barna itthon volt.
pár napja vagyok megint tökegyedül...
ami kicsinyt fojtogatja az ember lelkét.
de munkaterápiát alkalmazok.
szép komótosan, káoszosan próbálom dobozolni az életem.
amikor barna itthon volt akkor kettesben,
azóta pedig hol egyedül, hol segítséggel.
lánykám is beugrott a saját dolgait szanálni, dobozolni...
kisfiam is. sőt, a csaba szülei is kézbe vették a dolgokat és gyakran segítenek,
pl. padlásra felcipelni, ruhagyűjtőbe elvinni... stb.
jah.
nem jó csaba nélkül, de most sehogy sem jó.
a munkahely jún 1-től kiírt egy pályázatot, önkéntes távozási program néven.
hát persze, hogy jelentkeztem rá. :)
de nem engednek el...
beszéltem a főnökkel, aztán az atyaúristennel is...
nem, nem engednek.
egyik a státuszom miatt, másik amiatt, hogy nincs aki helyettem ezt csinálja...
jah. akkor vajh miért is nem dotálták?
na szóval, szerintem valami kölcsönös megegyezéses dolog lesz belőle,
csak hát a tököm teli van a lógok a levegőben helyzettől.
a bizonytalanságnál nincs rosszabb... 
a tavalyi évem is erről szólt a kirúgási cécó miatt.

közben meg szinte semmi munkám,
majdnem üresen folynak a napok.
(mondjuk azért, mert a volt főnököm, jelenleg kolléganőm, elment 6 hét betegállományra,
és nincs kollégám, csak egy kölcsönzött volt kolléga,
aki meg épp diplomázik... tehát... sok sok üresjáratos perc van...)
cserébe otthon meg megszakadok a sok tennivalótól,
és a káoszt is nehezen viselem.
a csaba hiányt pedig mindez valahogy csökkenti.
a tudat,  hogy pár hét és ott állok majd elveszetten a kezébe kapaszkodva,
mindenre kíváncsian, nyitottan, hogy támaszom lesz és átölelhetem eddig még kompenzálja, a távolságot köztünk.
megsúgom, nagyon nehéz felszámolni 30 év otthonát, hogy dobozold, szanáld.
fizikailag is, lelkileg is...

barna sok mindenről beszélt, 
mármint, hogy milyen idegenként egy másik országban,
és nem hiszem, hogy aranyélet vár rám, ettől függetlenül még mindig bizakodó vagyok.
úgy gondolom, egy kinti nyelvtanfolyam, a mindennapi ütközések a német nyelvvel,
rám ragasztják majd azt a tudást, ami elengedhetetlen a boldoguláshoz.
és az sem hátrány, hogy csaba mellettem lesz, 
hogy az öccse, és családja ezer éve kint él, és pár háznyira, utcányira lesznek tőlünk...

ráadásul...
de tényleg...
mindhárom gyerek azt mondja, anya menjél.
ennél csak jobb lehet, vagy legfeljebb ugyanilyen szar :)
nem veszíthetsz vele semmit.
átbeszéltük, átgondoltuk kettesben, családi kalákában is.
és szeretem, hogy támogatnak,
pedig azzal, hogy elmegyek, 
kényelmetlenségbe vezetem őket is
(nem lesz családi fészek, kézzelfogható anya,
anyu és bármilyen felmerülő gondja a nyakukba szakad... stb).

megingathatatlanul tudom, hogy én itt tovább,
ilyen feltételekkel és ilyen munkahelyi terrorban, nem maradok.
tehát, ha sikerül az önkéntes eltáv (6 hó végkielégítés+4 hó fizetés), 
akkor úgy, vagy ha nem, 
akkor 1 év fizetetlen szabi, és mellé egy kis pénz 
(zsebből az új főnökömtől, a cserébe megmaradó státuszért),
de mindenképpen megyek.
én itt nem tudok és nem akarok maradni.
vonz a változás. :)
jobban vonz, mint amennyire megrémít.
:)

igen. az, hogy elmegy a szeretted a világ másik felére,
nem olyan végletes, mint 50 éve.
az internet adta kapcsolattartás valami elképesztő!
barnával mi is szinte kétnaponta csevegtünk, igaz, emailban és chat-en,
de azért tutira megnyugtató volt 'részese lenni' az életének...
:)
mondjuk beleszoktam, 
marcival, sőt, fannival is így tartom a kapcsolatot...
szoktam is vele viccelődni,
a net, egyfajta köldökzsinór...

Megosztás a facebookon