2014.07.01.

nehezen bírom a magányt.
csaba előtti életemben nem volt semmi bajom vele,
szép lassan, kényelmesen berendezkedtem az egyedül van judit életre...
és nem zavart...
de csaba 24 napja elment, és én nehezen viselem a hiányát.
jobbára a hétköznapi kis semmiségek hiányoznak...
az a rám figyelős férfi...

a munkahelyemen nincs semmi változás.
tegnap járt le az önkéntes felmondásos akció határideje,
és remélem, hamar dönteni fognak...
ma kiderült, hogy a főnök, aki 6 hete betegállományban van,
még majd egy hónapig nem jön dolgozni...
remélem, ez nem fogja befolyásolni a döntéshozókat...
menni akarok.
akkor is, ha nem beszélek németül, akkor is, ha az elején szar lesz...
csaba mellett akarok lenni...
megértem a változásra.

Megosztás a facebookon

2014.06.24.

 

ez lesz a mai menü...

 

híííró voltam megent...

micsoda elfeledett pillanatokkal szembesül az emberlánya miközben bedobozolja a világát.

 

Megosztás a facebookon

2014.06.24.

Megosztás a facebookon

2014.06.24.

a nagyfiam? hazaért és már el is ment...
most épp pilsenben van a barátnőjénél.
jó volt.
az az érzés, hogy ott várod a tömegben a reptéren,
meglátod, és abban a pillanatban egy eddig észre sem vett 
csúnya, fájdalmas, nyomasztó valami felszakad, kiszabadul a lelkedből...
átöleled... és kerek a világ benned... körülötted... 
egymerő napfény a lelked...
semmihez sem fogható. :)

amikor pedig elindul megint világgá,
(bár lassan megszokott lesz)
 tudat, hogy nem tudod, mikor öleled legközelebb, 
ahogy azt sem, hogy hova indul és érkezik... (skócia, vagy új zéland, esetleg nepál?),
valami zsigeri féltés növeszt, meglapul benned, elfoglalja a megszokott helyét.
nem tehetsz mást, 
csendben megáldod minden egyes lépését, amivel távolabb kerül tőled,
és elhiszed, hogy neki így jó...
miközben abban bízol, akkor is menne, ha nem támogatnád,
és hogy az ő élete úgy legyen kerek, ahogy ő elképzeli,
hisz valahogy erre vágyunk a saját életünkkel kapcsolatban is... :)

saját tapasztalatom szerint, 
nehezebb várni valakit, mint elengedni...
tudod, van az az időhatár, amikortól fáj a távolság, 
az érinthetetlenség, elérhetetlenség tudata, érzése.
elkezd lázadni, harcolni ellene a lelked...
a bőröd vágyik a tapintásra, a füled a hangjára, (élőben)
az orrod a szagára... durva, megfejthetetlen dolog,
miért épp akkor és így keletkezik az űr, ami eddig távolság volt,
eztán meg fájdalom...
és ez is hullámzik, elcsitul, felerősödik...
 mindenképpen veled együtt, benned él a hétköznapokban...
jah.
nem leányálom...
és nem anyaálom...
:)

malária. 
angliában tesztelték, kezelték...
itthon semmi gond nem volt belőle.
remélem, később sem fog sunyin visszatérni...
csaba lassan 3 hete németben van.
messzire.
eddig nem volt gond belőle,
mert ugye barna itthon volt.
pár napja vagyok megint tökegyedül...
ami kicsinyt fojtogatja az ember lelkét.
de munkaterápiát alkalmazok.
szép komótosan, káoszosan próbálom dobozolni az életem.
amikor barna itthon volt akkor kettesben,
azóta pedig hol egyedül, hol segítséggel.
lánykám is beugrott a saját dolgait szanálni, dobozolni...
kisfiam is. sőt, a csaba szülei is kézbe vették a dolgokat és gyakran segítenek,
pl. padlásra felcipelni, ruhagyűjtőbe elvinni... stb.
jah.
nem jó csaba nélkül, de most sehogy sem jó.
a munkahely jún 1-től kiírt egy pályázatot, önkéntes távozási program néven.
hát persze, hogy jelentkeztem rá. :)
de nem engednek el...
beszéltem a főnökkel, aztán az atyaúristennel is...
nem, nem engednek.
egyik a státuszom miatt, másik amiatt, hogy nincs aki helyettem ezt csinálja...
jah. akkor vajh miért is nem dotálták?
na szóval, szerintem valami kölcsönös megegyezéses dolog lesz belőle,
csak hát a tököm teli van a lógok a levegőben helyzettől.
a bizonytalanságnál nincs rosszabb... 
a tavalyi évem is erről szólt a kirúgási cécó miatt.

közben meg szinte semmi munkám,
majdnem üresen folynak a napok.
(mondjuk azért, mert a volt főnököm, jelenleg kolléganőm, elment 6 hét betegállományra,
és nincs kollégám, csak egy kölcsönzött volt kolléga,
aki meg épp diplomázik... tehát... sok sok üresjáratos perc van...)
cserébe otthon meg megszakadok a sok tennivalótól,
és a káoszt is nehezen viselem.
a csaba hiányt pedig mindez valahogy csökkenti.
a tudat,  hogy pár hét és ott állok majd elveszetten a kezébe kapaszkodva,
mindenre kíváncsian, nyitottan, hogy támaszom lesz és átölelhetem eddig még kompenzálja, a távolságot köztünk.
megsúgom, nagyon nehéz felszámolni 30 év otthonát, hogy dobozold, szanáld.
fizikailag is, lelkileg is...

barna sok mindenről beszélt, 
mármint, hogy milyen idegenként egy másik országban,
és nem hiszem, hogy aranyélet vár rám, ettől függetlenül még mindig bizakodó vagyok.
úgy gondolom, egy kinti nyelvtanfolyam, a mindennapi ütközések a német nyelvvel,
rám ragasztják majd azt a tudást, ami elengedhetetlen a boldoguláshoz.
és az sem hátrány, hogy csaba mellettem lesz, 
hogy az öccse, és családja ezer éve kint él, és pár háznyira, utcányira lesznek tőlünk...

ráadásul...
de tényleg...
mindhárom gyerek azt mondja, anya menjél.
ennél csak jobb lehet, vagy legfeljebb ugyanilyen szar :)
nem veszíthetsz vele semmit.
átbeszéltük, átgondoltuk kettesben, családi kalákában is.
és szeretem, hogy támogatnak,
pedig azzal, hogy elmegyek, 
kényelmetlenségbe vezetem őket is
(nem lesz családi fészek, kézzelfogható anya,
anyu és bármilyen felmerülő gondja a nyakukba szakad... stb).

megingathatatlanul tudom, hogy én itt tovább,
ilyen feltételekkel és ilyen munkahelyi terrorban, nem maradok.
tehát, ha sikerül az önkéntes eltáv (6 hó végkielégítés+4 hó fizetés), 
akkor úgy, vagy ha nem, 
akkor 1 év fizetetlen szabi, és mellé egy kis pénz 
(zsebből az új főnökömtől, a cserébe megmaradó státuszért),
de mindenképpen megyek.
én itt nem tudok és nem akarok maradni.
vonz a változás. :)
jobban vonz, mint amennyire megrémít.
:)

igen. az, hogy elmegy a szeretted a világ másik felére,
nem olyan végletes, mint 50 éve.
az internet adta kapcsolattartás valami elképesztő!
barnával mi is szinte kétnaponta csevegtünk, igaz, emailban és chat-en,
de azért tutira megnyugtató volt 'részese lenni' az életének...
:)
mondjuk beleszoktam, 
marcival, sőt, fannival is így tartom a kapcsolatot...
szoktam is vele viccelődni,
a net, egyfajta köldökzsinór...

Megosztás a facebookon

2014.06.20.

az éjjel annyi hülyeséget összeálmodtam, hogy egy nagy katyvasz az egész...
éjfél előtt ágyba bújta, forgolódtam,
majd hajnali 4-kor felkeltem, hogy felcsörgessem barnáékat,
nehogy elaludjanak...
aztán meg persze nem tudtam visszaaludni,
és amikor mégis, akkor meg már kelni kellett.
az egész napom ásításból állt.
olyan ásításokból, amitől a könnyed is kicsordul...
és a tükörben egy zombi néz velem szemben...
vazz 
a párod egy zombi,
én figyelmeztetlek...
:)

hajnali nem tudok elaludni forgolódásom egyetlen pozitívuma,
hogy szétfilozófáltam az agyam...
az irányításról, elengedésről...
mármint anyai szemmel...
pl. hogy ha akarod, ha nem, amikor szülővé válsz,
irányítani kényszerülsz.
hogy ezt saját belsőd csináltatja veled, vagy a baba irányít,
mindegy is.
saját belső békéd okán, de irányítani kezded nemcsak a magad életét, (ebben azért nem vok biztos)
de a kölködét is...
és amikor a gyerek elkezd önálló személyiség lenni,
amikor először hökkensz, hogy cseppet sem idilli a valóság,
a benned élő képpel szemben a gyerekeddel kapcsolatban,
van aki elfogadja, van aki inkább megpróbálja a átformálni...
de mindenképpen reagálnod kell rá...
talán, ez az irányítás kényszer, vágy vagy lehetőség, az ami 
kezd kicsúszni az ember kezéből, amikor kamaszodni kezd a kölke...
és van aki ezt nem engedi és harcol, vagy teljesen elnyomja a gyereket
és van aki finoman, lépésről lépésre enged a pórázon,
meg még fene tudja hányféle változat, út... lehetőség...

tegnap halálra voltam rémülve,
hogy barna elmegy...
és hajnalban rá kellett döbbennem,
nem zavar, hogy elmegy, inkább az, 
hogy semmilyen irányítós szerepem nincs többé az életében (ez persze ,ár jó pár éve így van)
és most már örökkön vendég lesz nálam az elsőszülöttem...
figyeltem ezt a 10 napot, mit csinál, hova megy, mit reagál,  miről beszélgetünk...
és teljesen igazam van...
hiába az érzés: mintha soha el sem ment volna...
a kapcsolat elszakíthatatlan kettőnk közt...
de ő saját útját járja...
na, valahogy ez az anyai irányítás elvesztésének százszázalékos tudatossága az ami kurvára fájt...
hogy én is csak vendég leszek az ő életében...
meg persze az egészséges aggódás, hogy ne érje baj, 
nevetős, küzdelmes és boldog élete legyen...
hogy jó emberré váljon...
vagy az maradjon... :)
hogy fogadja el magát, 
mert ha az megvan, akkor másokat is el tud fogadni olyannak amilyenek,
a hibáikkal együtt...

na...
ilyesmikkel forgolódtam el az alvás időt...


miközben jó lett volna a hátadhoz simulni, vagy belegömbölyödni az ölelésedbe...
ah, mennyire hiányzik...
hiányoznak a kis ajándék pillanatok 
hogy mosolyogva ébressz,
hogy megölelj az ölelés kedvért,
hogy rám szólj, ne sajnáljam erre az időt...
hogy táncoljunk egyet zenére, vagy zene nélkül, mosolyogva,
hogy megcsodáld a nyakam ívét, én meg a kezed vonalát...
a hétköznapi kis örömcseppek hiányoznak...
kis beszélgetések, az állandó érintések....


vasárnap 14 hónaposan leszünk...
és a második hetet töltjük távol egymástól...

Megosztás a facebookon

2014.06.19.

most épp félek...
hogy milyen lesz kint...
hogy mennyire fog rám ragadni a német nyelv...
és hogy mi meg hogy lesz odakint...

tegnap még vigyorogtunk a fiammal,
de most a félelem az úr...

szeretlek, hiányzol és egyébként is,
mikor ölelhetlek?
hozzád szeretnék bújni és szuszogni a mellkasodon kicsit,
hogy megnyugtass...

Megosztás a facebookon